Bakancslistával foglalkozó filmek tömegét láthattuk már korábban mozivásznon. Az ilyen produkciókban halálos beteg emberek írják össze azokat a dolgokat, melyeket még életükben meg szeretnének tenni. De vajon mi jár egy tinédzser lány fejében, ha csupán hónapjai vannak hátra? A Most jó című film erre keresi a választ, egy olyan fiatal lányról szól, aki elfogadta a sorsát, nem hajlandó mártírt játszani, és nem hisz a csodával határos gyógyulásban sem.
Egy biztos, Ol Parker legújabb filmjére csak kellő mennyiségű papír zsebkendővel érdemes beülni. Az erősen manipulatív drámai mese egy leukémiában szenvedő brit tinédzser történetét dolgozza fel. Tessa 16 éves, és mindössze néhány hónapja marad arra, amire az egészségeseknek egy egész élet adatik. A halálos betegség nyomasztó tudata, a végeláthatatlan orvosi vizsgálatok borzasztó hangulata és a gyógyszerek okozta rosszullétek ellen a lány egy tervet fundál ki: készít egy amolyan „tíz-dolog-amit-megteszek-mielőtt-meghalok” listát. Az első helyen szüzességének elvesztése áll. Mivel Tessát minden szabály alól felmenti betegsége, fenntartások nélkül kezdi el a pontok megvalósítását, megélését. Eközben érzései és kapcsolatai a családjával és a barátaival hihetetlenül elmélyülnek. Életéből persze a szerelem az, ami leginkább hiányzik, ami szerencsére mégsem várat magára sokáig, megjelenik ugyanis a szomszédban lévő jóképű, és rendkívül nagy szívvel megáldott srác Adam. Tessa rájön: nem könnyű megszerezni azt amire vágyunk, s hogy néha a legváratlanabb dolgok válhatnak a legfontosabbá.
Egyszóval ismerős érzések kerítik majd hatalmába azokat, akik kedvelik Nicholas Sparks regényeit. Az ilyen filmeknek általában buktatója az a bizonyos émelyítő határvonal, mely a romantikus tinifilmeket jellemzi. Ol Parker is elkövet néhány ilyen hibát, a történetbe ugyanis beleszőtt egy pár erősen túlidealizált képet. Adam karaktere pl. inkább hasonlít mesebeli hercegre, mint egy hús-vér kamaszra. A fiú amellett, hogy jó képű, izmos, önfeláldozó, és hihetetlenül jó szívű, kitart Tessa amellett a végsőkig, ápolja, bár csak néhány hónapja ismerik egymást.
És hogy mi az ami, ennek ellenére segít, hogy ne süllyedjen a film a szentimentalizmus irreális félhomályába? Egyrészt a hiteles apa-lánya viszony, és Dakota Fanning meggyőző bravúros alakítása. A fiatal színésznő szinte tökéletes angol akcentust dolgozott ki, hitelesen lázad, szülei előtt kősziklának mutatkozik, ugyanakkor a nézők számára nem rejti véka alá kétségbeesését sem. Mikor fájdalommal teli szemeivel belenéz a kamerába, a nézőnek gombóc gyűlik a torkában. Van valami csodálatos könnyedség abban, ahogy Fanning megjeleníti a makacs hősnőt. Az érzelmek pedig akkor ragadják csak el igazán az ember lányát, amikor Parker egy képzeletbeli jelenet segítésével felveti a film végén annak lehetőségét: „mi lett volna egy egészségesebb világban?”
Paddy Considine tökéletes az aggódó apaként, akinek nem csak lánya betegségével kell megküzdeni, de mindeközben fia előtt is erősnek kell mutatkoznia. Összességében a Most jó történetileg nem mutat újat, a filmet a színészi játék teszi értékes alkotássá. Ebben a fagyos időben pedig lélekmelegítő üzenetet is hagy a nézők fejében: „Élj át minden pillanatot, és szeress minden percben!”
