A népszerű írónő, Rupáner – Gallé Margó babanaplójának hatodik része.
Ovi-bajok
Hát igen! A kezdeti lelkesedés hamar szertefoszlott, és Laura rájött, hogy az ovi kötelező. A kötelező dolgokat pedig nehezen tűri, és úgy tűnik, mától az óvoda nevű intézmény sem képez ezek alól kivételt. Már éjszaka elkezdődött. Többször felébredt sírva, és egyre azt ismételgette, hogy ő nem ovis nagylány, és nem szeretne oviba menni. Ennek ellenére reggel könnyen felkelt, és látszólag örömmel indult az oviba. Egy aprócska nyelvi részletre nem figyeltem oda csupán, amit pedig észrevehettem volna. De nem tettem, és ezért nagyon haragszom magamra!
– Anya, együtt megyünk az oviba? – kérdezte. Szegénykém úgy gondolta, hogy én is ott maradok vele. A csoportjában pedig, ha nagy nehezen el is engedte a kezem, a szeme sarkából folyamatosan figyelt, és ha csak egy zsebkendőért elindultam, már futott utánam.
Megvártam a tízórait, mert a másik dolog, amit folyton emlegetett, az volt, hogy amiatt nem akar oviba menni. Az óvó nénik is beszámoltak róla, hogy a tízórainál eddig mindig pityergés volt. Maradtam tehát fél kilencig, örültem, hogy végre evett, és aztán elbúcsúztam tőle. Kedvesen mosolyogtam, miközben ő sírt, én pedig nagyon kegyetlennek éreztem magamat. Ki is bírtam bőgés nélkül, egészen addig, ameddig az ajtón ki nem értem. De sietnem kellett haza, mert közben telefont kaptam, hogy Liza felébredt, és mint ahogyan az ilyenkor lenni szokott, éhes. Otthon megetettem a babát, majd nekiálltam takarítani, mely tevékenység nálam tökéletes stresszlevezetőként funkcionál. Arról nem beszélve, hogy ilyenkor sokkal jobban haladok vele.
Hipp-hopp, negyed tizenkettő lett, és végre mehettem Lauráért. Már az autóból kiszúrtam a teraszon játszó gyerekek közt az én kicsi lányomat, aki legörbült szájjal és könnyáztatta arccal ácsorgott a korlátnál. Ahogy meglátott, szaladt hozzám, hogy vegyem fel, mert fáradt. Az egyetlen pozitívum, hogy az óvó néni azt mondta: miután reggel elmentem, a kislány megnyugodott, jókat játszott, csak mielőtt odaértem, akkor kezdett el ismét sírni. Állítólag a gyerekek elég fejlett időérzékkel rendelkeznek, valószínűleg megérezte, hogy anya lassan megérkezik, nyugtatott engem Irénke óvó néni.
Jószomszédi viszony
Beigazolódott, amit már a napló elején írtam: sokat jelent, hogy a kis szomszédokkal már jól ismerik egymást. Ugyanis, amikor Laura reggel sírdogált, Andor azonnal odajött hozzá, hozott neki játékokat, Vanda pedig megpuszilgatta a fejét. Vagy egy másik eset: otthon Laura elpanaszolta nekem, hogy egy kisfiú „megbántotta”, vagyis megcsapkodta, de Vanda kétszer is megölelte őt. „És utána már nem is sírtam, mert a Vanda megvigasztalt engem, anya. És az Andorkával is jót játszottam.” Ezt nagyon megnyugtató volt hallani, akárcsak az óvó nénitől azt, hogy van ott egy kislány, akivel nagyon hasonlít a természetük, és jól kijönnek egymással. Sajnos az említett kislány ezen a nehéz keddi napon beteg volt.
Lizácska
Még mindig nagyon jó kislány. Kezdik lekötni a zenélő körforgó hangjai, fényei és a rajta repkedő tündérmackók. Úgy tűnik, a mindennapi tornáztatásnak köszönhetően kezd rendbe jönni a jobb lábfeje is, ami picit befelé állt ugyebár. A doktor úr is mondta, hogy ha mindig tornáztatom, majd elmúlik. Hát akkor én tornáztatom rendületlenül, és nagyon örülök, hogy eredmény is van.
És Lizus napról-napra jobban figyel dolgokra, a hangokra pedig sokkal érzékenyebb, mint eddig. Laura csatakiáltásait például nem mindig viseli jól…
