Ha nem bocsátasz meg, akkor a megszerzett sérelmet magadban hordozod, mérgelődsz. Milyen jó nyelv a magyar. Azt mondja mérgelődsz, vagyis méreggel hatsz magadra. Tehát a mérget termeled és tárolod magadban, ami talán akár évekig vagy évtizedekig is hűséges társad maradhat és savként mar téged. Előbb, utóbb kifejti természetes hatását és valamikor garantáltan megbetegedsz, lelkileg persze már az első naptól elveszítetted harmóniádat. Nem is beszélve arról, hogy sem öröm, sem boldogság állapotod nem teljesedhet be, hiszen a sértés fájdalmasan éget és gondolataid dzsungelében mindig a felháborodás vagy bosszú kígyója sziszegi a háttérzenét, felújítva a mérged termelését. Mindig egy feszültséget éltet emlékedben, és mivel az igazi megbocsátás nem jött létre benned, a világgal szemben egy bizalmatlansági pajzzsal állsz szembe, illetve azzal élsz, akkor is ha történetesen semmi okod nincs védekezésre. A gyanúd szülte bizalmatlanságod viszont nem enged meg neked, még csak egy minimális egységérzést sem a környezeteddel szemben, és így nem enged új esélyekhez jutni. Életed lehetőségeit bizalmatlanság hiány miatt elherdálod.
A megbocsátást egyáltalán nem valaki másért kell tennünk, annak ellenére, hogy a vele járó béke által mindenki profitál. Megbocsátás által nem valami leereszkedő jótéteményt gyakorolsz az ellened vétkezőnek. Nem! Azt felejtsd el! A megbocsátás számodra elkerülhetetlenül a békés, egészséges élet kapuja. Annyira fontos saját számodra, hogy paradox módon azt is állíthatnám, hogy a megbocsátás a legfontosabb „egoista” megnyilvánulás, mert ha értékeled önmagad, akkor nem akarod magad mérgezni.
A gócos fogadat eltávolíttatod, hogy nem mérgezzen. A megbocsátás a sérelmi góc eltávolítása, az egészséged megőrzése érdekében. Védekezel.
A megbocsátás is egy önvédelmi aktus, amelyet már kétezer éve próbál Jézus, a megbocsátás pionírja és Istene megtanítani nekünk és mégsem tudjuk ezt a dolog kellőképpen értékelni és kezelni. Pedig Jézus is azt mondta a tanítványainak, a ti érdeketekben mondom, azért mert szeretlek titeket és azt akarom, hogy jó legyen nektek. Mert aki megbocsát, annak jó. A megbocsátás a cselgáncs az élet csataterén. Ezzel nem veszítesz semmit. A megbocsátással küzdöd le saját belső ellenségedet, aki megmérgezne téged. Igen, ez a legtökéletesebb önvédelmi módszer arra, hogy sorsunkat ne romboljuk. Sajnos az ember túlságosan is büszke értelmében, ezért az a buta gondolat támad és azt érzi, hogy megbocsátásával hagyja önmagát megalázni, ami persze nevetséges, mert az igazi, teljes megbocsátás felszabadítja az embert, felemeli magasabb tudathoz és belső fényhez. Azonban a büszkeség a harakiri aktusa, gyomrunkba szúratja tőrjét és aztán szenvedünk. Ezt a vitális lényünk élvezi és abban kiéli magát. Ezért a megbocsátást nem találhatod meg büszke értelmedben, hanem csakis az alázatos szívedben, ahová sajnos nem enged egykönnyen bejutni értelmünk. Persze ez csak mindaddig érvényes, amíg annyira az értelmünkkel azonosulunk, hogy értelmünknek hisszük önmagunkat. De már tudjuk, hogy értelmünk csak egy eszköze vagy a vitális lényünknek vagy az odaadó szívünknek.
Az ember annyira el van ragadtatva az igazságszakértő képességével, hogy azt képzeli, hogy az ő földi feladata mások nevelése, büntetése, mások jobbá tétele és ezért helytelennek tartja a feltétel nélküli megbocsátást. Balgaságnak tartja, hogy a rosszra ne rosszal válaszoljon, már csak azért is, hogy hadd tanuljon belőle a másik.
Viszont az emberi élet egy szinttel fentebb kell legyen. Ha ránk morognak, harapnak és mi is ezt tesszük, akkor az állati síkon élünk, mint a kutyáink például. Ez az ő állati erkölcsük. Az igazságtétel és a nevelés pedig a Legfelsőbb dolga és az Ő törvényeié, nem az emberé. Az ember feladata a Földön, kizárólagosan csak a saját lelki fejlődése egyéni és társadalmi szinten.
Gunagriha – A Sorsnavigátor szerzője – www.sorsnavigator.hu
