A népszerű írónő, Rupáner – Gallé Margó babanaplójának kilencedik része.
A hartai óvoda rókái
Nos, mindenkit tájékoztatnom kell arról a szomorú tényről, hogy Rupáner Laura azért nem járhat óvodába, mert Harta imént említett intézményébe csúnya rókák költöztek. És „mert őőő, fáradt vagyok” – legalábbis erről számolt be a hároméves fürtöske édesanyjának, nagyszüleinek, és Irénke óvó néninek. Bizony, ez a legújabb sztorink, ha szóba kerül az ovi. Szerencsére az óvó néninkkel találkoztunk pénteken, és ő azt mondta Laurának, hogy neki van egy olyan seprűje, amivel ki tudja söpörni a csoportból (Laura szerint csokortból) a rókákat. Ennek Laura igazán örült, rólam nem is beszélve. De az örömöm korai volt, és megalapozatlan, mert azóta a történet a látszólag kedvező fordulat miatt a következőképpen hangzik: „Anya! Az óvodában csúnya rókák vannak, de az Irénke óvó néninek van egy seprűje, majd jól kisöpri őket a csokorból. De én nagyon fáradt vagyok, nem mehetek az oviba.” Ráadásul minden próbálkozásomat élből hárítja, ha pedig megunja, egyszerűen nem válaszol, vagy mást válaszol, néha egyszerűen kivonul a szobából. Pedig nem szeretném erőltetni, egyébként is hosszabb időre tervezem itthon tartani Laurát, de azért szeretném rávenni, hogy néha egy-egy órácskára bemenjünk játszani. Erre reményeim szerint szerdán fog sor kerülni. Az eredményről majd beszámolok.
A Nászajándék elindult
Amióta Laura rájött, hogy képes kemény kézzel kordában tartani a mamát óvoda ügyben, jobban alszik, és Lizushoz is csak egyszer kell felkelni. Így vacsora után még a számítógéphez is le tudok ülni egy órára. Ma kedvem is volt hozzá, mert a kiadóm azzal a jó kis hírrel lepett meg, hogy a Nászajándék Salzburgból elment a nyomdába, s ha minden igaz, október 10-én már ott lesz az újságosoknál a Lányok a kastélyból mellett! Ez az a könyvem, amelyet nagy pocakkal írtam, s ami miatt megszegtem a szabályt, mely úgy szól, hogy állapotos nő az utolsó hónapban semmilyen munkát nem végezhet. Hát én ezt a történetet augusztus 11-én késő este fejeztem be, másnap kora reggel Csabi bevitt a kórházba, és harmadnap megszületett Liza. Azt hiszem, több mint egy hónap elteltével most már büntetőjogi felelősségem tudatában mondhatom ki, hogy írói tevékenységemből a legcsekélyebb kár sem származott második gyermekemre vagy rám.
Liza baba
Liza tipikus második baba. Szegénykém jóval harcedzettebb, mint Laura volt, hiszen őt már nem tudom megóvni a legnagyobb zaj forrásától, nevezetesen a nővérétől. De ez nem feltétlenül baj, sőt! Kezdetben Lizácska elég nehezen viselte Laura csatakiáltásait, ilyenkor álmából felriasztva ijedten emelte fel a két kis karját a levegőbe, és úgy kapálózott, mint aki repülni készül. Volt, hogy vissza sem tudtam altatni. Ezt én elég nehezen viseltem. Én, aki ahhoz voltam szokva, hogy folyamatosan csittegtem, és pisszegtem, ha Laura aludt. Hozzáfűzném, ezt máig művelem, reflexszerű, nem múlik. És hogy hol tartunk most? Hétvégén kisétáltunk Lizával, babakocsival a sarokra, hogy megnézzük a hartai szüreti felvonulókat. Eszembe sem jutott, hogy néptánczenével, és a bíró kiabálásával is kellett volna számolnom, nem beszélve a fülsértő ostorcsattogtatásról. Így, mikor közeledett a menet a nagy hangzavarral, először úgy gondoltam, inkább visszafordulunk. De szerencsére vártam. Liza ugyanis az egész ünnep alatt meg sem rezzent. Úgy aludt, mint a bunda.
Tehát mostantól nincs csittegés, nincs pisszegés! Megtanultam a leckét, kár, hogy nem hamarabb. De hiába: az első gyerek…
