A népszerű írónő, Rupáner – Gallé Margó babanaplójának ötödik része.
És eljött a nagy nap: Laura, az én öntudatos háromévesem, oviba megy. Már egész apró kora óta foglalkoztat a gondolat, hogy vajon milyen érzés lesz. A két dolog, ami a legjobban aggaszt ilyenkor egy anyukát, de legalábbis engem biztosan, az az „ugye nem fog sírni” és az „ugye én kibírom, hogy ne sírjak előtte” című nagy kérdés. Nos, nálunk ezek a dolgok a következőképpen alakultak: hétfő reggel fél hétkor keltem, mindent előkészítettem, ami kell az oviba. Aztán nagy aggódva elindultam a gyerekszoba irányába, és már előre rettegtem, hogy hogyan fogok lelket verni az én kislányomba, aki este annyira fel volt villanyozódva a gondolattól, hogy holnap oviba mehet, hogy nem tudtam időben elaltatni. Azonban legnagyobb meglepetésemre, ahogy kimondtam az ovi szót, kipattant az ágyból és még szinte imbolyogva indult el a konyha felé, miközben álmos hangon megrendelte a reggelijét: „Hideges tejet szeretném, anya.”
A máskor félóráig is eltartó reggeli most körülbelül két perc alatt le lett zavarva. Szívószállal szinte egy szuszra felhörpintette a tejet, aztán kérte a hercegnős ruháját, hogy mehessen Andorral az oviba. Andor egyébként a szomszéd kisfiú, akivel egyidősek. Ebből a szempontból is szerencsések vagyunk, mert a szembe szomszéd kislány, Vanda is egyidős velük, így valószínű, sokkal könnyebb lesz nekik, mert már ismerik egymást, nem csak idegen gyerekek lesznek. Liza pedig, mintha tudta volna, hogy fél nyolckor indulunk, negyed nyolckor, óramű pontossággal ébredt, így még pont be tudtam pelenkázni és megetetni indulás előtt. Így pedig kaptam pontosan három órát arra, hogy szükség esetén ott tudjak maradni Laurával az óvodában. Amikor odaértünk a csoporthoz, én is megálltam a többi anyukával az ajtóban, de Laura nem telt el egy perc, már jött is értem, hogy menjek vele játszani. Végül úgy ötpercnyi játék után vettem egy nagy levegőt, és mondtam neki, hogy anyának haza kell mennie főzni. Már meg is fogta a kezem, és mondta, hogy ő is jön haza. Ez betett! Hatalmas erőre volt szükségem, hogy mondjam neki, anyának főzni kell, és ha hazajössz, akkor nem játszhatsz a gyerekekkel, és ezekkel a szuper játékokkal. Ez csodák csodájára használt. Megilletődve válaszolt, hogy „Akkol itt maladok, anya.” Én pedig eljöttem, és bármennyire tudtam, hogy mennyire jó kezekben hagytam ott, mégis pocsék érzés volt.
Könnyek
Laura előtt és még a folyósan is hősiesen visszanyelve, de az óvoda sarkától feltartóztathatatlanul sírtam, ami kitartott egészen hazáig, és otthon még úgy tíz percig. Csabinak ennyi idejébe telt, hogy meg tudjon nyugtatni. Ez van, nem tehetek róla. Úgy látszik, a gyerekek néha jobban viselik az ilyesmit, mint egyes szülők.
Lizus
Kicsit mohón eszik mostanában, így minimálisan fáj a pocakja, de ez kimerül annyiban, hogy kicsit nyöszörög félálomban, majd vissza is alszik. Anyatejen kívül továbbra sem kapott eddig semmit. Most már azért fent van kicsit hosszabb időket, és olyankor édesen nézelődik. Továbbra is nagyon nyugodt, és még mindig Laura hangja számára a favorit.
